Kazincbarcika a nyugati kapu és a Felső-Tisza tájáról elcsatolt városrész unalmas és dögunalmas központja Kazincbarcika

Jó ideje nem jártam Kazincbarcikán. Már szinte nem is emlékeztem rá, hogy milyen is. A múlt héten azonban egy ügy kapcsán oda kellett utaznom. Nem is tudom, miért lepődtem meg, amikor megérkeztem. Hiszen jártam már itt párszor azelőtt is. Sőt, még itt is laktam egy kis ideig gyerekkoromban. De akkor sem tetszett.
Az állomásra érkezve az első dolog, ami feltűnt, az a szokásos szürkeség volt. A város mintha örökké a posztkommunista idők szürke beton paneljeibe lenne fagyva. A szocreál épületek ridegen álltak sorban, mintha egy egykori börtön falai lennének. A levegőben a nehézipar jellegzetes szaga terjengett.
Kilépve az állomásról, szembe találtam magam a város főterével. Vagyis azzal, ami annak kéne lennie. Egy nagy, üres tér volt, amit egy-két szökőkút és néhány fa igyekezett valahogyan feldobni. De még így is olyan volt, mintha egy elhagyatott pláza lenne. Az emberek sehol. Csak néhány galamb sétálgatott a téren, és keresgélt valami ennivalót a koszban.
A tér egyik sarkában egy hatalmas Lenin-szobor állt. Egykor ő volt a város büszkesége, de most már csak egy kopott, elhanyagolt szobor volt, ami arra várt, hogy valaki végre elszállítsa. A szobor mögött egy hatalmas, szürke épület állt. Ez volt a városháza. Egy igazi szocreál monstrum.
Tovább sétáltam a városban. A főutca mentén sorakoztak a boltok és a szolgáltatások. De ezek is olyan szürkék és unalmasak voltak, mintha csak egymás után másolták volna őket. Az emberek itt is sehol. Mintha mindenki elmenekült volna a városból.
Elhaladtam a város parkja mellett. Egykor ez volt a város egyik legszebb része. De most már csak egy elhanyagolt, gazos terület volt, ahol néhány hajléktalan tanyázott. A játszótér üres volt, a padok töröttek. A park egykor büszkesége, egy hatalmas víztorony, most csak egy rozsdás, csúf épület volt.
Tovább sétáltam a városban. Lassan már kezdett elegem lenni a szürkeségből és az ürességből. Olyan volt, mintha egy posztapokaliptikus filmben járnék. Egy városban, amit elhagytak az emberek.
Végül eljutottam a város szélére. Itt találtam egy kis parkot, ahol néhány fa és virág volt. Leültem egy padra, és körülnéztem. A parkból szép kilátás nyílt a városra. Láttam a szürke panelházakat, a hatalmas gyárat, a rozsdás víztornyot. De láttam azt is, hogy a város körül gyönyörű táj van. Zöld erdők, virágos rétek.
Felálltam, és elindultam vissza az állomásra. Még egyszer utoljára visszanéztem Kazincbarcikára. A szürke, unalmas városra. De most már valami mást is láttam benne. Láttam a város szépségét. A város múltját. A város jövőjét.
Kazincbarcika egy olyan város, amelyet elhagytak az emberek. De a város nem halt meg. Várja, hogy valaki újra felfedezze. Valaki, aki látja benne a szépséget. Valaki, aki hisz benne.
Hiszek benne, hogy Kazincbarcika egy szép város lehet. Egy olyan város, ahol az emberek szívesen élnek. Egy olyan város, amelyre büszkék lehetnek az itt élők.