Girona–Cádiz

A Girona–Cádiz úgy hangzik, mint a vasúti sínek hangja, miután a vonat elhaladt. Egy zakatoló, ritmikus hang, amely szinte hipnotikus. Ha becsukom a szememet, látom a síneket, ahogy elsuhannak alattam, és a világból semmi mást nem hallok, csak a kerekek ritmikus dobogását.
De Girona–Cádiz nemcsak egy hang. Ez egy út is. Egy hosszú, kanyargós út, amely Katalóniától Andalúziáig vezet. Olyan út, amelyet már sokan megtettek előttem, többek között maga a Szent Jakab zarándokút is.
Hogy miért indultam el erre az útra? Ennek több oka is volt. Először is szeretem a vonatokat. Van bennük valami megnyugtató. Ahogy a síneken gördülnek, olyan, mintha egy gyerek hintáznánk. Másodszor, mindig is vágytam rá, hogy végigjárjam a Szent Jakab zarándokutat. És harmadszor, szükségét éreztem egy kis változtatásnak az életemben.
Két nap volt rá, hogy megtervezzem az utamat. Nem voltam biztos benne, hogy mit pakoljak, vagy hogyan fogok aludni a vonaton. De ami a legfontosabb, hogy nagyon izgatott voltam.
A vonat pontosan időben indult. Leültem az ablak mellé, és néztem, ahogy Barcelona külvárosai elsuhannak. Volt néhány más zarándok is a vonaton, de nem sokan. A legtöbb ember csak utazott.
Az első néhány óra könnyen telt el. Olvastam, zenét hallgattam és néztem a tájat. De ahogy telt az idő, unni kezdtem. Kezdtem nyugtalan lenni, és valami mást akartam csinálni.
Felálltam, és elindultam sétálni a vonaton. A büfékocsihoz értem, és rendeltem egy kávét. Miközben az italomra vártam, kinéztem az ablakon. Az eső éppen elkezdett szemerkélni, és a táj egyre zöldebb lett.
Visszamentem a helyemre, és folytattam az olvasást. De nem tudtam koncentrálni. A vonat mozgása és az eső kopogása az ablakon elvonta a figyelmemet.
Aztán eszembe jutott valami. Kivettem a táskámból a fényképezőgépemet, és elkezdtem képeket készíteni. Az emberekből, a tájból és magából a vonatból is. Elég szép volt a látvány.
Amikor befejeztem a fényképezést, már az éjszaka közepén jártunk. A vonat már jó ideje sötét volt, és a legtöbb ember aludt. Lehajtottam a fejtámlámat, és megpróbáltam aludni.
De nem tudtam elaludni. A vonat mozgása túl rázós volt, és az eső túl hangosan kopogott az ablakon. Egy ideje forgolódtam, de végül feladtam.
Felkeltem, és visszamentem a büfékocsiba. Rendeltem egy sört, és leültem az egyik asztalhoz. Nem voltam egyedül. Volt ott egy másik férfi, aki szintén egyedül ült.
Beszédbe elegyedtünk. Kiderült, hogy ő is zarándok. Franciaországból indult, és gyalog tette meg az utat. Nagyon kedves ember volt, és elmesélt nekem néhány érdekes történetet az útja során.
Órákig beszélgettünk. Elfelejtettem, hogy fáradt vagyok, és hogy nem tudok aludni. A férfi végül elment aludni, én pedig még egy kicsit ültem.
Az eső elállt, és a hold fénye beszűrődött az ablakon. Kimentem a peronra, és felnéztem az égre. A csillagok gyönyörűek voltak.
Hosszú ideig álldogáltam ott, és csak néztem az eget. Azon gondolkodtam, hogy mit keresek ezzel az úttal. Miért indultam el erre az útra?
Nem tudtam a választ. De tudtam, hogy jó döntést hoztam. Ez az út valami más volt. Egy út önmagam megtalálására. Egy út a saját belső békémet keresve.
Visszamentem a vonatra, és végül elaludtam.
Másnap reggel frissen és kipihenten ébredtem. A vonat éppen Madrid közelében járt. A táj már nem volt olyan zöld, de még mindig szép volt.
A vonat végül megérkezett Cádizba. A többi zarándokkal együtt leszálltam a vonatról, és elindultam a szállásom felé.
Cádiz egy gyönyörű város. A tengerparton fekszik, és egy kis szigeten található. Az óváros tele van macskaköves utcákkal, fehérre meszelt házakkal és elbűvölő terekkel.
Csak néhány napot töltöttem Cádizban, de beleszerettem a városba. Ez egy olyan hely, ahová szívesen visszatérnék.
Az utazásom véget ért, de az emlékek örökké megmaradnak. A Girona–Cádiz nem csak egy utazás volt. Ez egy utazás volt önmagam megtalálására. Ez egy utazás volt, hogy megtaláljam a saját belső békémet.
És ez egy utazás, amelyet soha nem fogok elfelejteni.