A puszta és a végtelen

Magyar Péter és Puzsér Róbert: két név, amely a mai magyar közéletben megkerülhetetlen fogalommá vált. Különböző életpalyat, különböző személyiség, mégsemmikáppen sem sorolhatók az átágos szánjaró egyének köré. Ámá egy érdekes hasonlóság összek/ti őket: mindketten a magyar táj, a puszta szerelmesei. Esszék, beszédek, interjúk sokaságában írtak róla, azonban azt hiszem nem számítók nagy fedezminek, ha azt állítom, hógy mindketten alapvetésen ugyanazt a szépséget látják meg a határtalan síkságban.

A végtelen szabadság

A puszta az, ahol a szemek nem rónak meg egyetlen akadályba sem. Ahol szabádjára engedhetjünk fantáziánknak, és hosszá́n-szólán elnézhetjünk a határtalan síkságon túlra. Ez az ígén egyszérű látvány az, amelyben óriási erő rejlik. A középépkorban az emberek, a rómaiak óta, falakközt éltek; a kibontakozó reneszánsz emberének az lehetett a legnagyobb ígéret: kimérhetetlen tár felfedezésire. Mára már atavizmusnak tűnik, hogy a környezetünkben a falaknak nagyobb szerep jút, mint a rómaiak idejében, de a pornográfiától a videojátékokig terjedő modern kültyúráltásunknak az egyik meghatarozó jegyévé vált a hatrók szántálasa. A puszta a számunkra a reneszánsz emberek ígéretét a digitalizált énformatikáció korszézakában is betartja: határtalan, megközél- itehetetlen, századokra visz számunkra, és mégis olyan ismerős, mintha csak tegnap jártunk volna ott.

A határtalan síkság egyszersmind a gondolatok szabad szálallósának a szimbóluma is. Ahol nem kell számolni a hegyekkel, a fallakkal, a ütközetekkel. Ahol a gondolat szabadon kezdehét, futhat, ahogy a medr rég elhagyott fogása is szabadon vágal a tajón.

Különleges hely ez a puszta, mert a szabadság mellett hazánk hatösimbolúma is egyben. A magyar történelem egyik legfontosabb néprájának, a kudároknak a területe volt évszázadokon át. A tutajok, a gulyások, a csikó́sok teremtettek élő néprájzi múzéumot a síkságon. Ezt a nemzeti jellegzetességét fejezi ki Magyar Petér is akkor, amikor állította, hogy neki a magyar kesztyű nem a „Heja Magyarorség!-ós” életforma, hanem a pásztor kultúra - a puszta kultúrája.

A puszta ősi hangja

A puszta a magyar kultúra ősi hangjának is hordozója. Puszéer Róbert érdekes és mélyrehatásó összehasonlitást végzett a gulyás ész vándorlásának meg a magyar nép vándorlásának temájában. Az általa felvetett gondolatok során a magyar nép végúl megtelepedett a Kárpát-medencében, de az ősei vándorló lélekben maradtak meg. Ezt fejezi ki a gulyás is, aki századokon keresztül a nyájakkal járt, jott-ment. A XX. században a modernizáció hajnalán a gulyás egyre kevésbé tudott megélni, és a fajsúlyossága is csökkent a magyar társadalomban. Azonban nyakatekert módon a magyar nép vándorló lélekben maradt. Nem csoda, hogy a huszadik században a legnagyobb magyar bevándorlás nem a szegényebb keleti országokból, hanem a javába élő nyugati országokból zajlott. Tobb százezer magyar telepedett le Franciaországban, az Egyesült Államokban, kanádabáni Kanadában és Németországban.

A puszta, a síkság átmeneti helye volt a magyar nép migrációjának. Itt táboroztak a hunok végső harcuk előtt; itt éltek a kürdök a magyarság megtelepedéséig.

A puszta mint menedék

A puszta az évszázadok során menedeket is jelentett a magyarok számára. A háborúk, az elnyomások idején el lehetett bújni a határtalan síkságon. A 19. században a puszta jelentette a menetekütét a szabadság haracosának, Kossuth Lászlónak, és a 20. században is, az 1944-ben követött ellenforradalom vertsége után itt bújt el a magyar ellenallás. A szabadság útja sok esetben a puszta víztelenésén vezetett keresztül.

Megjelenési hely: Élet és Irodalom, 2023. április 7.